A True Blood első két évadjának kirobbanó sikerét több tényezővel is meg lehet magyarázni, a nézőket mindig is izgatta a vámpírromantika, a véres brutalitás, amivel ezek a teremtmények áldozataikat letámadják és így tovább, de leginkább az állhatott a siker hátterében, hogy a tiniknek szánt Twilight mellett 2008-ban végre kaptunk egy olyan, tökös sorozatot, ami nem finomkodott, amikor vérszívást kellett mutatni, és nem önmarcangoló, emberek társaságára vágyó vámpírokról szólt.

A True Blood vérszívói nem akarnak emberek lenni, sőt, lenéznek minket, zsákmányállatként tekintenek ránk, ez pedig garantálja a borzongást, és olyan, más tévéken nem nagyon látható, véres képsorokat eredményez, amiknek emlékétől nem nagyon tud az ember egyhamar megszabadulni. Hiába az az alaptétel, hogy a szintetikus vér feltalálása óta az emberek és a vámpírok békésen élhetnek egymás mellett, a sorozat ezt egy percig nem veszi komolyan hálistennek, az embereknek kell a vámpírok vére, mert drogként használják, a vámpíroknak meg elegük van a műanyagízű művérből, és ki akarják szívni a mi ereinkben keringő vörös folyadékot.

A harmadik évadtól ugyanazt várhatjuk, mint az előző kettőtől, folytatódik Sookie és Bill románca, Eric továbbra is próbálkozik a pincérnő meghódításával és így tovább, ezek azok az alapmotívumok, amik nézők millióit ültetik képernyő elé hétről hétre. Harris azonban nemcsak vámpírokra és egy gondolatolvasó pincérnőre építette regényciklusát, hanem más természetfeletti lényekre, így ebben a 12 részben betekintünk az alakváltó Sam múltjába és megismerjük a családját is, előkerül egy falka vérfarkas, és visszatérnek olyan mellékszereplők is, akiket az első évad óta nem láthattunk. Tovább bonyolódik a vámpírok hatalmi harca is, és végre azt is megtudjuk, mitől ilyen különleges lény Sookie.

Az új szereplők között jó néhány ismert arcot fedezhetünk majd fel (Kevin Alejandro, Grant Bowler, Joe Manganiello vagy Brit Morgan), talán egy kicsit túl sokat is, ami a sorozat megértését az újonnan becsatlakozó nézőknek kissé megnehezítheti. Alan Ball az első három epizódban olyan mennyiségben zúdítja ránt az információt, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket, kell egy kis idő, mire a sorozat ismét rátalál arra a lassabb, a karakteret jobban érvényesülni hagyó tempóra, amiért megszerettük. Ami a szexet és a vért illeti, ismét nem kell csalódnunk, az egyik patakokban ömlik, a másikból pedig szinte minden epizódban kapunk egy jó adagot – köztük egy olyan jelenettel is, amit az egyik amerikai tévés szaklap minden idők legsokkolóbb tévés momentumának szavazott meg.

Érdemes tehát nyomon követni a vidéki vámpírok történetét továbbra is, az új évad a másodikkal ellentétben az emberi drámát helyezi a vérzivatar középpontjába, az első pár óra után pedig még azok is simán rákapnak majd, akik most találkoznak először a louisianai mocsárvidék vérszívóival, farkasembereivel és gondolatolvasó pincérnőjével.