40 éves a Lada! Lada hét a TotalCar segítségével! Part 7/4
2010.12.09. 18:33
Sokan felhördülnek, ha kijelentem: a Zsiguli volt a legjobb szoci autó. Nekem esnek majd a skodások, hogy az övék sokkal kevesebbet fogyasztott, elhagyta a hangját 110-nél és könnyű volt tekerni a kormányát. Nekem esnek a nagypókosok, hogy a Polák 170-et ment, és jobban rugózott. A wartburgosok, hogy abba több fért, és felment a hegyre télen. A trabantosok, hogy körbeautózták a Zsigákat. A volgások, hogy az M24 sokkal kényelmesebb volt… Könnyű közellenséggé válni autós körökben.
hirdetésHadd magyarázzam meg, mire alapoztam a kijelentésemet – a Zsigulinál épp jó volt a mix. Sok mindent rosszul tudott, de egy csomó mindent jól, közben elég tartósnak bizonyult, jól tűrte a berhelést, a karbantartatlanságot. És talán a leginkább korrózióálló autó volt a keleti blokkban, ami persze abszolút értékben csak a vécépapírhoz képest jelentett bármit, de ne feledjük, a Tuff-Kote Dinol, a Dinitrol, a Katepox és a Chassilith márkák honi bimbózásának idején fél év előny is felbecsülhetetlen luxus volt két Éltető között.
És szinte mindenhol, ahol sokat kellett menni vele, gyűrni a kocsit, Zsigulit használtak. Ilyenek voltak a parancsnoki autók a seregben, a vállalati autók, a raliautók, a minisztériumi futárkocsik, no meg persze a rendőrök és a taxisok is Ladákban feszítettek. Lehetett volna helyettük Moszkvics, Nagypók, Volga, Wartburg, Skoda, de harminc éven át a Lada volt a király. Persze voltak ennek politikai okai is, de akkor – hangsúlyozom, akkor – a Zsigulik üthető-vághatóságát általánosan elismerték.
És a jó karbantartást meghálálta egy Zsiga. Az akkori, Ladán kezdő taxisok beszélgetéseiből kiderül – a Főtaxinál, ahol komoly szervizháttér volt (Lógarázs, ki emlékszik rá?) –, ezek a kocsik nemegyszer másfélszer annyit tudtak futni, mint a civil autók. Pedig aki látta a Dögkeselyűt Cserhalmival, tudja, hogyan használták ezeket az autókat annak idején. És az a film nem volt túlzás, legalábbis autóilag biztosan nem. Gyilkolás volt az kérem, nem autózás…
Persze nagyon vegyes volt a kopás, mert a Lógarázs is úgy működött, mint minden nagy szervezet a szocializmusban. A taxis fél-magánelszámolású ember volt, adva volt neki egy norma tíz és fél literes nyári, tizenegy literes téli fogyasztással, ebből ügyeskedett. Ha alá tudott menni, jattolt a szerelőknek, jattolt a gumisoknak, volt jól beállított motorja, tiszta légszűrője, feszes lánca, tapadós gumija. Minél kevesebbet kajált az autója, annál többet tudott visszaforgatni, még annál kevesebbet kajált és megbízhatóbb lett, s a végén megkereste a tizenöt-húszezer forintot, két és félszeresét az átlagkeresetnek. Ha csak úgy jól csinálta, mert ennél sokkal többet is lehetett. Erről majd később.
De ezért nemcsak a szakiknak, hanem a portásnak is kellett adni egy bélást ki- és behajtáskor, meg a menetlevélért is járt egy másik bélás – így ment ez. Mivel a tipikus taxis akkoriban 10-12 órát dolgozott, s ezalatt lenyomott háromszáz kilométert és tizenöt-huszonöt fuvart, ezért gyilkolva is lettek az autók. Megnézném, hogy ma mikor megy bele ennyi egy átlagos taxiba… Városban tipikus tempó volt a száz kilcsi, néha több is, csak úgy lehetett hozni a szintet. Aki nem tartotta karban a gépét (értsd: nem volt jóban a szerelőkkel), annak zörgött, csikorgott, a motorgenerál már nyolcvanezernél is elkelt, de akadt taxi 1200-es, ami kétszázezren túl sem ette az olajat.
A rendőrök is szerették a Zsigát, mert azzal végre gyorsan oda lehetett érni, üldözőbe venni, ráadásul a Zsigának volt egyfajta jelenléte, prezensze, ahogy mostanában szeretjük mondani. Egy kék-fehér Zsiguli-sziluett, ahogy kibontakozott az éj sötétjéből, megfagyasztotta a gyorshajtó ereiben a vért, azonnal kijózanította az iddogálásból kertek alatt hazatérőt. Hiteles volt, mint állat. Sajnos a rendőr Zsigák általában rettenetesen pocsék állapotban voltak, csörgő-zörgő, széthullott motorral, négy nyomon futva, szétszaggatott belsővel üldözték az ellent, követték a nyomot. A rendőrök már a szociban is sokat láttak, nemkülönben az autóik. Egy rendőr akkor sem teketóriázhatott motormelegítéssel, futóműkíméléssel.
Talán nem véletlen, hogy vannak, akik nem elégednek meg egyszerű Zsigulik lábra állításával, megmentésével, és még tovább lépnek. Mert hiányzik a szemüknek a huszon-harmincon évvel ezelőtti utca legfontosabb elemeiből néhány, például a Roosevelt téren Róna fékbetétcsikorgással, orosz radiált maga alá gyűrve kanyarodó, lekötött kartercsövén át az alján is füstölő kockás ezerkettes, meg az ezer lódarázs hangján zúgó, ágaskodó púpos autó – a zsaruk kék-fehér Ladaállatja.
Taxi persze nem maradt, csak volános, pár darab, az is szinte véletlenül. Rendőr-Zsigulikról sem tudunk, hiszen a hivatalos gyűjteményben egy Moszkvics 403-as (vagy 407-es, nem emlékszem, rég láttam) képviseli a jard múltját. Még ha esetleg túl is élt volna máig a rendőrség kötelékében szolgált autó, azt sem lehetne már beazonosítani, mert leszereléskor a BM-es kocsikat átfényezték, a forgalmi engedélyüket, rendszámukat selejtezték, új identitással léptek a civil életbe. Ha nincs, gyártani kell.
Erre a következtetésre jutott Patus Zsolt, az 1990-es parasztmerci, alias VAZ-2107 tulajdonosa. A kocsi akkori, amikor ő szolgálatba állt, ezért egészen pontosan fel tudta építeni egy civil Ladából. Hiszen még ő is szolgált először kereklámpás 1200-esen, aztán majdnem pont ilyen kockán. Persze nem 1500-ason, csak 1300-ason, hiszen ő maga kecskeméti, és 2107-es csak Budapesten járt a rendőröknek, ott is leginkább felvezetőautóként használták ezeket. Valljuk be: ha egyszer a semmiből kell rendőr-Ladát építenünk, miért ne törjünk rögtön a csúcsra?
A 2107-esek 1985-től 1995-ig szolgáltak, ez épp a közepéből való. Zsolti autója Budapestről jött, 250 ezer forintért, akkor 37 ezer kilométer volt benne, most 42 ezret mutat a számlálója, tehát nem egy sárba gyalázott darabról van szó, mondhatni – bejáratós még. Nem is akart újabbat belőle. Amint hozzátette – a 2107-esek nagyjából addig voltak jók, utána már romlott a minőség. Ez még négyes váltóval készült, plüss kárpitozással, de hátul már automatikusan utánállítós fékek vannak benne.
„Idén megyek nyugdíjba, ennek megünneplésére jött az ötlet, hogy kéne csinálni egy ilyen autót” – meséli. „Interneten szereztem be majdnem mindent, ami rendőrségi rajta, onnan vannak a fények, az ötvenwattos hangszórók. A felvezetőautókon négy első kiegészítő fényszóró volt, ezen csak kettő van, az összes elektromos felszerelés magyar, a villogók Elektrovill, a hangszórók Eriston gyártmányúak” – kapunk tippeket, hol szerezzünk be eszközöket rendőrségi Lada készítéséhez.
Kicsit jobban bele is megyünk a rendőrautó-kellék tudományba – „ezt a fajta villogót szerettük is, meg nem is. Ledes, ezért alig fogyaszt valamit, este vagy ködös időben pedig nagyon messze látszik a fénye. Nappal viszont szinte láthatatlan, ez elég nagy hátrány. Ja, a vadonatúj rádió, na az nem az internetről van, az a Veterán Zsiguli Klubon belülről, Meleg Norbitól jött. Már tudom, mi lesz a következő projektem: rövidesen elkezdek építeni egy kombi ezerkettest, kutyásat, tudod, aminek hátul szellőző van a csomagtér-ajtajában”. Tiszteljük a szent őrülteket, ők viszik előre, vagy minimum színesítik a világot. Nézzék meg az autót, egyszerűen csodálatos.
Zsolti kicsit mesél a kellékekről is – „ez a saját egyenruhám akkorról, amikor felszereltem (azaz rendőr lettem), pontosan passzol a kocsi korához. És talán emlékszel még ezekre a forgalomirányító botokra. Ezek már nincsenek rendszeresítve, magától világít, a maiak csak fényvisszaverősek”.
Maradandó világítósbot-élmény
Hogyne emlékeznék rá, Zsolti. Ilyennel körözött a rendőr a Bimbó út kanyarjában, amikor a mögöttem ülő Tóth Zoli barátommal a Berkes Tibitől kölcsönkapott, S50N-es, matt fekete, hangos kipufogós Simsonon, a Négy Szürkéből hazafelé tartva erőlködtünk felfele a rettenet meredek Felvinci utcán. Észrevettem, hogy meszelnek, mire leoltottam a lámpát, vettem egy gyors kanyart, téptem a gázt lefelé a Bimbón, aztán behajtottam valami egyirányúba. Ott értek utol a kereklámpás púpos Zsigulival, álltak is rögtön keresztbe előttünk… Ó, hogy átkoztam akkor a Berkest. Átkötötte a Simson lámpakapcsolóját, ezért az csak a fényszórót oltotta le. Mi semmit sem láttunk, de hátul legalább világítottunk. Persze hang után úgyis utolértek volna…
Az egyik rendőr kiszállt, odaugrott, hosszan magyarázott, hány ezer szabálysértést követtünk el, meg hogy fognak ezért kivágni minket az egyetemről (akkor még benne volt a személyiben a munkahely), a másik csak a végén jött oda, és annyit kérdezett – „hány sört ittatok, fiúk?”
Soha nem beszéltem még beszívott levegővel olyan hitelesen – „…egyet…” – hörögtem. Ezt most szorozzák be néggyel… Látták, hogy két idióta kamasszal van dolguk, nem akartak igazán megbüntetni, végül csak a szelepet kérték a kerékből. Mondtam, akkor nem tudjuk hazatolni a motort, erre: a gyertyát adjam oda. A kormány tetejébe volt beszúrva egy tartalék, kihúztam, átadtam, vigyorogtam. Ezt már egyikünk se bírta ki röhögés nélkül, végül elengedtek. Két sarokkal odébb berúgtuk a Szinyót, hazaverettünk, aztán még egy órát hallgattunk Doorsot a kertben.
Hogyne emlékeznék én a világító botra, hogyne…
Sziklaszilárd része volt a városképnek a rendőr Lada, valahogy sokkal rendőrebbnek láttam, mint a mai, fényvisszaverős Focusokat, amik szinte elvesznek a szintén rendőrnek maszkírozott, különféle szekjúritis cégek autói, illetve a polgárőrség agyonmatricázott, ugyancsak erősen álrendőr kocsijai között. A jardos Ladának volt kiállása, az jelenség volt.
A taxiképünk viszont erősebben átrajzolódott a fejünkben, hiszen 1984-től a magántaxisok előretörése miatt felhígult a korábban húsz éven át színtisztán kereklámpásokból álló autópark. Megjelentek a Wartburgok, faros Skodák, 1500-ös Zsigák, kockák, Sierrák a drosztokon, később pedig az állólámpás, majd fekvőlámpás Mercik borították el az utcákat.
De amikor Németh Szabolcs fehér 1300-asa bezúg a képbe, valami kattan a fejemben. Ha a korábban tesztelt hat veterán Zsiguli megpillantása, vezetése afféle élmény volt, mint elővenni egy rég nem látott, Orwo és Forte képekkel teli, családi albumot, ez itt egyenesen egy színes, sztereó, szélesvásznú film. Ami ennyire a mindennapjaink része volt egy időben, és amit ennyire nem lehetett látni már vagy tizenöt éve, az üt. Óriásit. Mélyről, egészen a tudatalattiból.
Szabi mesél az indíttatásairól – „én magam nem taxiztam, ez csak gyerekkori szerelem, tudod, akkor valahogy jobban megengedhettük magunknak, hogy hétvégén taxival menjünk, például egy jót ebédelni. Gyerekfejjel a Zsiguli-taxi nekem egyet jelentett az ünnepléssel”. Budapesti, de Kaposváron találta az 1979-es 21011-est, lényegében ebben az állapotban, bár csinosítani, finomítani azért kellett rajta. Jó pár évig keresett olyan autót, amihez nem szükséges érdemben hozzányúlni, és szög eredeti. Ez végre erősen olyan volt. „A család árulta az elhunyt bácsi autóját, én egy évvel utána, a nyolcvanhárom éves nővérétől vettem, aki egy pálmafát is majdnem rám tukmált ajándékba” – meséli.
Az autó kétszázezer forintba került, ami akkor egyáltalán nem volt érte kevés. A futóművét rendbe kellett tenni, újak lettek a fékcsövek, a motorban elengedhetetlen volt a lánccsere, be kellett állítani a szelepeket. Ment rá egy – amolyan – tisztasági fényezés is. „Nem szerettem volna túlságosan fényesnek, azt akartam, hogy olyan legyen, amilyen 1979-ben egy rendes taxi volt.” Én még viszonylag tisztán emlékszem azokra az időkre – ez a kocsi sajnos azoknál jóval szebb… De nem baj, legalább nem lett szalonautó.
„A Zsigulit eleve arra vettem, hogy taxi legyen majd belőle, a taxaméterem például már jóval korábban megvolt hozzá. A szabadjelzőt a Főtaxitól kaptam; kérelemmel fordultam hozzájuk szóban, majd írásban, és egyszerűen odaadták. Ilyet még csak-csak lehet szerezni, viszont rögzítő pántot nem, azokat mind kidobálták. Már azon gondolkodtam, hogy valahogy gyártatok, de végül a Főtaxi raktárának valamilyen eldugott zugából előkerült az utolsó két darab. Azt is megkaptam. Nagyon jó együttműködés alakult ki közöttünk, azóta is tartjuk a kapcsolatot. Előfordult már, hogy a vezérigazgató úr személyesen kért fel, hogy menjek el egy rendezvényükre az autóval” – mesél Szabi a sorozatos mázlikról. Tudják, bátraké a szerencse, lám, mennyire igaz is.
Hogyan taxiztunk régen?
Kíváncsi lennék én arra az eredeti főtaxis műszerre, milyen belül. Ahogy tudom, nem egy és nem kettő mókolt volt közülük, például le lehetett stoppolni ötven forintnál, amikor az ember kirakta az utast a Kossuth téren, aztán azzal a kezdőösszeggel átgurulni a Penta Szállóhoz, kivinni a svéd utast a reptérre, aki meg örömmel kifizette a 120 forintot is a fuvarért. Még nagyobb trükk volt, de csak nagyon kevesen tudták megcsinálni, ha sikerült átfordítani az órát. Ehhez a taxióra alján levő, összes, kis ablakban levő számnak (mennyi a teljes futás, az utassal futás, hányszor lett elindítva az óra, ilyenek) újra kellett indulnia, ami brutális autózásmennyiséget jelentett, itt havi nagyon bő tízezer kilométerről beszélünk.
Két kilót is meg lehetett keresni egy hónap alatt, miközben az ország nagy része öt-hatezer forintot vitt haza a gyárból… Ez persze nem ment állandóan, de ha valaki rákészült, és egy hónapig alig aludt, összejöhetett. Volt idő, amikor elég ritka volt a Főtaxinál az elszámoltatás, aztán amikor sejteni kezdték fent, mi zajlik odalenn, váratlanul megsűrítették az ellenőrzéseket. Na, olyankor volt rettegés rendesen, kisfőnök, középfőnök, taxis, mindenki repült, három évet lehetett kapni egy bukásért. A Markóban, persze. Amikor bevezették a hó végi ellenőrzős rendszert, mindig volt egy nap, amikor egy szál főtaxis autót nem lehetett látni Budapesten. Érdekes világ volt az, ment az ügyeskedés, fogytak az autók. Emlékszem, a szomszéd házban kamasz koromban volt egy taxis srác, mindig éjjel járt haza, hajnalban meg már ott se volt, néha dumálgattam vele, elképesztő dolgokat mesélt, elképesztő pénzeket keresett.
Közben Szabi mutatja az autója belsejét – „nézd csak, eredeti URH-m is van, szintén a Főtaxitól kaptam engedélyt, hogy használhassam”. Hű, tényleg, ebből jött a „piriruririru-rírí”, ami minden taxis utazás kötelező aláfestése volt. De mi az, hogy eredeti URH? Itt nem az URH a nagy szó, hanem a mániákus aprólékosság a többi részletnél. Ilyen precízen harminc évvel ezelőtti taxiskáoszt létrehozni igazi elmebajra vall. Jófajta elmebajra.
Bontakozik a kórisme. Kamei-utánzat kormányvédő a volánon. Régi egyforintosok a szellőzőrostélyok körül, és erről még soha, senki nem tudta megmondani nekem, hogy visszajárónak kellettek-e, dísznek voltak ott, avagy megakadályozták, hogy a rács zörögjön, elforduljon. Mindenesetre abszolút kellenek. Meg a csíptetős jegyzettömb, mellette a tekerős kilométermemó. Kösdbeazövet-matrica, tőle jobbra nem a szokásos kukautasvésdazészbeneszóljbeleavezetésbés, hanem a kedvesutasnemfelejtettesemmitataxibanos felirat, ami Szabit harminc éve még egyértelműen a kedvesebb fuvarosok közé emelte volna. Wunderbaum-köteg, a nyolcvanas évek közepétől szintén szériatartozék.
Na meg persze a gengszter-naphemü, valamint a Sokol héttranzisztoros – hiszen főtaxis kocsiba tilos volt rendes autórádiót szerelni. Ebből a Sokolból létezett órás meg nem órás is, ez itt az általánosabb, az órátlan, és a hátuljára nincs felgumizva két laposelem, mert 2010-ben már Magyarországon is kapni bele valót. Most inkább a lapos Perion lenne a problémás. A korabeli taxisok még sárgaréz drótból is hajlítgattak tartót a Sokolhoz, hogy ne csúszkáljon. Persze menet közben semmit sem lehetett hallani egy ilyen rádió hangjából, nem is arra volt. Szerintem sokaknak megvan a kép: áll a taxis a droszton, pillangóablak kihajtva, ülés félig ledöntve, utas sehol, lakótelepi álmosság. Ki nyer ma, játék és muzsika tíz percben. A taxis volt az információ királya: ő hajnali hatkor még hallotta a cenzúrázatlan híreket, például Csernobilról a Petőfin, a többi magyar a reggeli mellé már csak a hivatalos, szűrt verziót kapta meg…
Akad még ezer külső részlet is. Felcuppantós garázsmenet tábla a szélvédőn. Főtaxi-matricázás, naná. Fekete, JC-s rendszám, a kocsi évjáratának megfelelően. Most érzem csak, ennyivel fiatalabb nálam Szabi, én biztos JB-st csináltattam volna, és nem 1300-as Zsiga lett volna az alap, hanem a legközönségesebb 1200-es. Aztán meg ott a golyóhangszóró a hátsó ablakban (bár egy Főtaxiban elvileg nem lehetne ilyen), Éva magazin 1982-ből, rugós tövű, Start autósboltos antenna – bocsánat, anterna – a Moszkva téri maszek kínálatából. Tudják, régen a maszekoknál mehettek a nagy csencselések, kimentett olajért egy Motorteszter, megigényelt, de be nem szerelt féltengelyért egy fehér Rallye-kormány…
És gomolyog a Zsiguli-szag, ami, amint tudjuk, ezekben az 1300-asokban és 1200s-ekben volt a legerősebb. Olyan ez, mint a borkóstolás, minden érzékszervet használni kell, komoly késztetést érzek, hogy megnyaljam a bólogató kutyát. Lehet, hogy ő is, itt most minden szürreális.
Egyedül a nagyon kilencvenes évekbeli atléta üléshuzat lóg ki az összképből, olyan ezekben sose volt. A Főtaxinál jó darabig mindenféle huzat tiltott volt, aztán amikor a maszek taxisok kocsijai vonzóbbakká váltak az utasok számára, mert nem kellett bennük hideg műbőrre ülni, akkor lett egyfajta undorító, sárga-barna-okker csíkos, teli szövet huzat minden főtaxis kocsin, úgy kellett rákötözni fehér szalaggal az ülésvázra. Nem az oldalán műbőr szélű, csak a nagy felületeken szövetes, ami mindenkinek beugrik – az hasonló volt, de a taxis fajtájúhoz képest überigényes.
Az atléta viszont még a magántaxisoknál is csak később lett divat, amikorra a lengyel piacozóktól átvették a hatalmat a kínaiak. Egy ilyen Zsigába bizony minimum Faguli kell, ha már valami. Erre az észrevételemre jegyzi meg Szabi – „úgy vagyok vele: ha már évekig tartott, mire ennyire összeállt, nem kell nagyon sietni. A cél nem az, hogy gyorsan legyek vele kész, hanem hogy mindig legyen vele kis játék, csinosítanivaló. Remélem, hogy lesz még rá negyven évem…”
Képzelhetik, mi lett, amikor a két autót összeállítottam egy kis közös jelenethez. Mondjuk, a kép nem teljesen reális, mert rendőr ritkán piszkált taxist azokban a magán előtti időkben, hiszen tudta, mindketten az utcáról élnek. 1991-ben viszont simán megeshetett volna.
Szabi korrektül félhosszú bőrkabátban, farmerben, Zsolti a társával jól körbeállja. Dőlnek a zsebekből a cuccok, szinte összeszorul a gyomrom az izgalomtól. Taxisbrifkó előbuggyan, vastagon tömve megvesztegetési pénzzel, Adyk, Kossuthok, Rákóczik, Dózsák, Petőfik röpködnek. Hopp, előkerül a régi szonda, műbőr tokban, jön elő az évtizedes feljelentőtömb, kattan a kinyomós Ico-toll, szúrós szem vizsgálja a széthajtogatós jogsit. Nini, a Donald rágó is ott hever, egész csomag, micsoda kincs volt ebből egy darab is…
Ezek őrültek. Micsoda aranyos, kedves őrültek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.